A szülők miért gondolják, hogy okosabbak az edzőknél?

Szülők az edzők ellen

A sportszülők hajlamosak azt gondolni, hogy csak attól, mert látják, mi történik a pályán, már ők is amatőr szakértővé válnak. Egy amerikai futballban dolgozó vezetőedző mondta: „Egész életemben éttermekben ettem, de sosem mentem hátra a konyhába, hogy megmondjam a szakácsnak: »Így kellene elkészítened az ételt.«” Az edzők a szenvedélyükre áldozzák az idejüket, energiájukat és a szakértelmüket. A megélhetésük alapja, hogy ismerik a felkészítés és a kivitelezés személyre szabott árnyalatait. Őszintén szólva, az a munkájuk, hogy többet tudjanak, mint te. Még amatőr szinten is több időt szentelnek ennek.

Szülőként be kell látnunk, hogy az érzelmi befolyásoltságunk miatt nem látjuk tisztán a dolgokat. Csak képzeld el, hogy egy utánpótlás focimeccsen vagy, és az irányító kétszer egymás után rossz helyre passzol. Elkezded szidni a gyereket, aki passzolt? Valószínűleg nem, mivel egy gyerekmeccsen vagy. Szóval az első reakciónk után nem kezdünk el pfujolni. De ettől még dühösek vagyunk, és ezt máshol kell levezetnünk. Így valami hasonlót mondunk: „Miért kér ilyen sokszor passzjátékot az edző?”

Egyszerűen fogalmazva, vannak jó és kevésbé jó edzők. A gyerekeink mindegyiktől tanulnak. Megtanulják az egészséges módját annak, hogyan viselkedjenek és kommunikáljanak a többiekkel, és sajnos ezek egészségtelen módját is. A gyerekeknek azonban szabadon kell tudni kialakítaniuk a saját véleményüket és megélniük bizonyos helyzeteket anélkül, hogy befolyásolnánk őket a dolgok észlelésében.

Nagyon sokat árt, ha kritizálják egy edző döntéseit. Egy utánpótlásedző mondta egyszer, hogy tudja, ha a szülők kibeszélik őt a háta mögött: „A gyerekek elkezdenek nem a szemembe nézni.”

Úgy kell elképzelni ezt mint egy vállalat, ahol vannak jó és kevésbé jó főnökök. Ha nem hívnánk fel a gyermekünk főnökét, akkor miért hívnánk fel az edzőjét?

Mike Lingenfelter a Munciana Volleyball elnevezésű nemzeti szintű program igazgatója, otthon van az edzősködésben. Az egyik lányának különösen durva idénye volt a kosárlabdaedzőjével. A szezon végén Mike találkozott az edzővel, és megköszönte neki a csapatnak szentelt idejét. A dolog előtt kissé értetlenül álló felesége megkérdezte, hogyan tudott valakinek köszönetet mondani, akiről úgy gondolják, hogy rossz munkát végzett.

Lingenfelter mester tisztában van azzal, hogy az edzők például a családjukkal eltölthető időt áldozzák fel függetlenül attól, hogy milyen minőségben végzik a munkájukat. Ő ezt az időt köszönte meg az edzőnek, nem az edzői stílusát, és ennél többet nem is kellett mondani ebben a helyzetben.

Vajon az edzők a legfontosabb emberek közé tartoznak a mai társadalomban? A gyakorlatokat bárki tudja számolni, de ahogy az edző Robert Taylor mondta: „Mi nem számoljuk, hanem fejlesztjük az ismétléseket.” Emlékszünk a jó edzőkre, akik hatással voltak az életünkre, és a nagyszerű edzőkre, akik mély és alapos hatással voltak. Még a rossz edzőket is felidézzük, akik megmutatták, hogyan ne cselekedjünk és kommunikáljunk.

Mindenkinek a hasznára lehet egy edző.

Az edzők sajnos már nem kapják meg az őket megillető elismerést. Az ellenkezője történt, villámhárítókká váltak a szülők elégedetlenségénél. A szülők panaszkodnak, ordítoznak, sőt névtelen e-maileket is írnak az edzőknek, ügyintézőknek és a többi szülőnek. Az edzőket kérdésekkel zaklatják, mint például: „miért nincs a kezdőcsapatban a gyerekem, vagy miért nem játszik többet?” Még rosszabb, hogy mások gyerekei miatt is felelősségre vonják a szakembereket: „miért ő játszik?” Az edzőknek demoralizáló, ha a panaszkodó szülőket kell kezelniük. Ezért nem kellene a sportszülőknek az edzőkhöz szólniuk – kivéve a köszönetnyilvánítást.